Kapcsolat

Gaming

Ezek voltak 2020 legjobb videójátékai – szerintünk

blank

blank

Ahogy valószínűleg mindnyájatoknak, úgy nekünk is megvannak a magunk kedvencei, és bár a 2020-as év valamivel “szolidabb” volt játékmegjelenések terén a szokottnál, azért akad köztük néhány olyan darab, melyek ezért vagy azért, de képesek voltak magukba szippantani minket.

Eckhardt Ádám “bodak”

2020 nem az az év volt, amire szívesen emlékszem majd vissza, még annak ellenére sem, hogy minden idők egyik legjobb játékát is kitermelte számomra. És itt nemcsak a lassan közhelyessé váló pandémia, de az egyre elharapózó időhiány miatt is tudnék panaszkodni egy sort – de legyen az a legnagyobb gondom, hogy az új megjelenésekre nem jutott annyi időm, mint szerettem volna…

DOOM Eternal

Az idei év, vagyis inkább évtized, de talán mindkettő legjobb akciójátéka lett a Doom Eternal. Az önmagához képest is jelentősen megújult, brutális és brutálisan nehéz, mégis taktikus shooter-élményt nem tudom, hogy mikor fogja tudni valaki megismételni. Akárhányszor megkérdeznek róla, tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róla nyilatkozni, az id Software ugyanis most a szokottnál is jobban kitett magáért, a fejlesztésnek pedig még közel sincs vége. A nemrég megjelent, önállóan is futtatható Ancient Gods első fele kicsit talán kemény dió lehet azoknak, akik hátulról akarják megfogni a malacot, bemelegítésként pedig még nem abszolválták az alapjátékot legalább ultra vagy violence fokozaton, de a vért izzadás után legalább már a nightmare is kismiska lesz…

Total War: Warhammer 2

Bár nem konkrét 2020-as megjelenés körül forog a szó, de nem hagyhattam ki, hiszen egyrészt örök kedvenc, másrészt pedig két kiegészítőt is kapott az ide évben: a The Warden and the Paunch és a The Twisted and the Twilight alcímet viselő kiegészítések nemcsak a második rész, de a Total War: Warhammer-t és Warhammer 2-t ötvöző Mortal Empires számára is jelentős vérfrissítőként hatott. Többek közt új egységeket és ráncfelvarrott játékmechanikákat is üdvözölhettünk minden idők legnagyobb, a Warhammer Old World számára állított mementójában, mely már évek óta folyamatos szórakozást kínál az önjelölt fantasy-tábornokoknak.

Ori and the Will of the Wisps

blank

Bár az Ori and the Will of the Wisps nem lett annyira szívszorító, és egyáltalán nem is olyan nehéz, mint elődje, az Ori and the Blind Forest volt, látványa és hangulata viszont ugyanannyira gyönyörű, ha nem gyönyörűbb, mint már öt évvel ezelőtt is volt. Tipikusan az a játék, amelyből sosem elég, de legnagyobb bánatomra mégis önellentmondásba keveredek, mivel év közbeni teendőim miatt még mindig nem értem a végére a történetnek. Jelen állás szerint még a téli szünet sem megfelelő alkalom, mert a backlogom egyre csak hízik, akármit is próbálok tenni ellene. Na, de majd jövőre…

Dányi Viktor

Mielőtt bármit is mondanák, fontosnak tartom tisztázni – még ha furcsának is hat –, hogy én inkább csak ismerem a játékokat és ami mögöttük van, játszani viszont ritkán van időm. Azaz időm az lenne, de ha már “geekeskedés”, azt inkább filmekre/sorozatokra, illetve könyvekre “pazarolom”. Ezt szerintem remekül példázza, hogy amikor ti a Cyberpunk 2077-re csorgattátok a nyálatokat, majd panaszkodtatok (nem, ez nem az olvasóknak szól, hanem leginkább Marcinak, aki az orromra kötötte eme kis lista összeröffentését), akkor én nagyban a 2008-as Dead Space-szel nyomultam éppen, és basszus, még úgy is nagyobb kedvem volt hozzá, hogy már harmadjára estem neki a játéknak. Na meg ott van a FIFA21 is. És hogy mit emelnék ki? Ha őszinte akarok lenni, csak az utóbbit, de akkor egy nagyon rövid bekezdésem lenne. Szóval…

FIFA 21

Tudom, ezt már láttuk, ugyanaz, ami tavaly és ami tavalyelőtt is volt, de én még mindig szeretem. Nem, vagyis nem szeretem, hanem imádom! Ez volt az a játék, egész pontosan a 07 alcímű(?) epizód, ami megszerettette velem a focit, és ami rávett arra, hogy élesben is kipróbáljam az iskolai tornatermen és a salakpályán kívül is. Azóta persze sok víz folyt le a Dunán, megjelent egy jó néhány FIFA játék meg még pár epizódnyi vadhajtás (FIFA Manager), de én még mindig itt vagyok és leszek, amíg jönnek FIFA cuccok az EA-től.

Na és akkor most szalad mindenki a falnak…

Predator: Hunting Grounds

blank

*tücsökciripelés, ami a vicces videók alatt szokott lenni

Igen, tudom, ezzel most valószínűleg egyedül fogok maradni, de mindazonáltal, hogy hatalmas Predator (és Alien) fan vagyok, így a Predator: Hunting Grounds volt az egyetlen olyan idei játék, amit nemcsak szimplán megvettem, de még elő is rendeltem. Azt aláírom, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, viszont kicsit mégis képes volt megidézni azt a hangulatot, amit annak idején az 1987-es Predator film első látásakor éreztem. Na mindez egy előrendelést tényleg nem ért, de a feelingje, amelyet játék közben éreztem, amiatt mindenképp említést érdemel.

Amúgy a Maneaterrel játszottam még egy keveset, azt is összegezzem?

Árvai Dávid

A gajra vágódott filmiparral ellentéttel a gaming éra azért idén is büszkélkedhet komolyabb játékmegjelenésekkel, bár tény, hogy ezek minősége eléggé hullámzóra sikeredett. COVID-19, néhány karanténban töltött hét (ráadásul kétszer is) és munkahely leállás ide vagy oda, idő azonban mégsem jutott annyi játékra, mint amennyit szerettem volna. A lista így nem teljesen lesz pontos, de már csak azokból is van mit csipegetni, melyekre kitelt a szabadidőmből.

DOOM Eternal

Na ez az a játék, ami az idei év egyik nagybetűs üde színfoltjaként említhető. Vérgőzös, pörgős és újszerű, ami már az első pár órájában képes volt belopni magát a szívembe. Nagy vonalakban én is csak bodakot tudnám ismételni, leszámítva az Ancient Gods-szal kapcsolatos részt, ahhoz ugyanis még nem volt szerencsém, valamint hogy nekem már az alapjáték is kellő kihívást nyújt. Szóval már előre félek a(z önállóan is futtatható) kiegészítőtől.

Detroit: Become Human

blank

Bár a Quantic Dream legutóbbi játéka, a Detroit nem idei, hozzám csak a májusban jött PC-s változat révén jutott el (áve Xbox), és szinte azonnal megvett kilóra. A látvány, a sztori és a beleszőtt karakterek, a narratíva, na meg a teher, ami játék közben a vállunkra nehezedik, a magam részéről mindenképp 10 pontot érdemel. Amit még mindezekből is külön kiemelnék, az a karakterek arcára kiülő érzelmek ábrázolásmódja, miáltal az összesség még inkább “eredetinek” hat. Ráadásul a játék több végigjátszást is ígér, így ha nem is mostanság, de legalább egyszer még biztos, hogy elő fog kerülni a Detroit: Become Human.

DLC dömping

Mivel több idei teljes játékot nem tudok kiemelni, ezért álljék itt két egyáltalán nem mostanság megjelent, ugyanakkor idén frissülő játék is: egyikük a nagybetűs függőségem, az SCS Software kamion szimulátorának az amerikai verziója, az American Truck Simulator, a másik pedig a Ubisoft tavalyi looter-shootere, a Tom Clancy’s The Division 2. De haladjunk sorba. Az előbbi az elmúlt 12 hónap során nem kevesebb, mint 6 kisebb-nagyobb DLC-vel gazdagodott. Kapott egy vadiúj Mack Anthem, Western Star 49X és Freightliner Cascadia kamiont, két új területet (Idaho és Colorado), illetve egy fülkékre fókuszáló tuning pakkot. Szóval a tartalom jött – és jönni fog –, a játékórák pörögnek, én meg játszok és relaxálok közben. Imádom!

Az American Truck Simulatorral ellentétben a The Division 2 ugyan csak egyetlen kiegészítőt kapott a Warlords of New York alcímet viselő DLC képében, ami Manhattanbe röpített minket vissza (az első rész színhelyére), hogy ott is puskát ragadjunk az ellenséges ügynökök ellen. Egyik szemem nevet, a másik viszont sír, ugyanis annyi kiaknázatlan lehetőséget hagyott maga után, olyan rövidkére fogták a felkarolható történetszálakat, hogy a kampánya pikk-pakk végigdarálható. Viszont a hangulat… Na ez az az aspektusa, ami által kiemelkedő lett számomra a kiegészítő, és nem tudok rá negatív élményként visszagondolni. Ja, és ráadásul a tárgyrendszert is összekapták kicsit, ami még egy plusz pozitív hozadéka a Warlords of New Yorknak.

blank

Vigaszdíjasok(?)

Ha van játék, amit úgy utálok, hogy közben szeretem is, akkor az a Serious Sam 4. Optimalizálatlan, rövid, abszolút nem hű a korábbi epizódokhoz, de indokolatlan okokból mégis jó. Mellette szóljon, hogy a Croteam bár megtartotta a hangulatot, Sam „Serious” Stone egysorosai pedig továbbra is ütnek, maga a játékmenet már korántsem olyan, mint volt. Ez sajnálatos, de mivel kissé elfogult vagyok a szériával szemben, így itt a helye ezen a listán.

Azt ugye senki nem gondolta, hogy nem lesz itt a Cyberpunk 2077 a listán?! A játék engem közel sem mozgatott meg annyira, mint sokakat, pár órával a megjelenés előtt viszont csak sikerült rámtukmálnia a CD Projektnek, hogy rábökjek arra a bizonyos előrendelés gombra. Azt meg Marcinak, hogy december 10-én hajnali 1-kor vele várjam a megjelenését, hogy aztán egy egész órányi, frissítéssel jött kínszenvedés után végre megízlelhessük az ingadozó fps-számmal operáló nagyvárosi nyüzsgést, és egy kisebb túlzással még plusz egy órát töltsünk a beállításokban, hogy végül hátha elfut rendes minőségben is a játék. De nem a – szerencsére – folyamatosan javuló optimalizálatlanság az egyetlen rákfenéje a Cyberpunk 2077-nek. Még ha csak az lenne… Ahogy pörögnek az óraszámok, úgy rajzolódnak ki az ordító játékmechanikai hiányosságok, melyek még az amúgy remek történet és a még jobb narratíva ellenére is jelentősen beárnyékolják a végső produktumot, a bug-tengerről és a felesleges mértékben terpeszkedő játszótérről – ami miatt Night City kicsit kihasználhatatlannak és üresnek hat – már nem is beszélve. Félreértés ne essék, a Cyberpunk messze nem egy rossz játék, nem mellesleg az alapkoncepciót imádom, inkább csak nem a legjobb, amit valaha láttam. Hogy ezek az érzések kavarognak benne, talán részben annak is köszönhető, hogy már évek óta azt halljuk, hogy ez lesz az akció-RPG-k atyaúristene a megjelenés után, ez viszont nem így lett. A lengyelek ráadásul el sem készültek vele időben, ezzel pedig kaptunk egy erős történetet, melyhez az atyaúristen színvonal helyett csupán egy közepes játékmenet dukál. Hogy végül milyen lesz februárra a tényleges megjelenés (a beígért frissítések) után, azt most még nehéz lenne megmondani, de ha sikerül orvosolni a játék kirívó hibáit, akkor minden esély megvan, hogy ha nem is teljesen, de a Cyberpunk 2077 felnőjön nevéhez.

Kicsíny Marcián

Koronavírus-járvány ide vagy oda, a 2020-as év számomra messze nem volt annyira rossz. Egyrészt mert majd’ egy év huzavona után révbe ért törekvésem, október 1-jén pedig végre hivatalosan is megalapítottam a GameArs-t, másrészt a mindennemű korlátozások és miegyebek révén többet van együtt a család, ami megint pozitív hozadéka ennek az orbitális negatívumhalmaznak. Mindebből adódóan én sem tudtam annyi időt szentelni a friss megjelenéseknek, mint szerettem volna, de azért egy pár játék hozzám is eljutott. Ráadásul olyan sok, hogy nem győztem a fejemet kapkodni, és bevallom, elég soknak nem értem még a végére.

Cyberpunk 2077

blank

Lehet, hogy egy kicsit keményen fogalmaztam korábban a CD Projekt Red legújabb alkotása kapcsán, mivel abszolút nem azt kaptam, amire számítottam, viszont mára sikerült eldöntenem, hogy nálam, ha nem is kimagaslóan, de a Cyberpunk 2077-lett az év játéka. Nem ismételgetném magamat, akit érdekel a játékról alkotott véleményem, az IDE kattintva megtekintheti, illetve mindezt annyival kiegészíteném még, hogy nálam mindig a narratíva az egyik legfontosabb szempont, legyen szó filmről, sorozatról, regényről vagy videójátékról. Persze azért vannak kivételek, de na… Most ez a cikk nem ezeknek ecsetelgetéséről szól.

Assassin’s Creed Valhalla

Ahhoz képest, mekkora rajongója voltam anno a sorozatnak, a Ubisoftnak egy pillanat alatt sikerült elhessegetnie rajongásomat. A Unity óta olyan erős izzadtságszagot árasztanak magukról ezek a kapucnis gyilkosok, hogy… legyen elég annyi, hogy nem utaznék velük egy buszon. Az utolsó koporsószöget az Origins elszerepjátékosításával ütötték be a franciák, a Valhalla azonban annyira meggyőzött vikinges koncepciójával, hogy csak tettem vele egy próbát – imádom a korszakot, a népet meg úgy az egész hitvilágukat. Ha továbbra is Assassin’s Creedként kezelem a Valhallát, akkor ez a legasszaszinmentesebb Assassin’s Creed, amit valaha láttam, de ha egy vikinges RPG-ként gondolok rá, mindjárt jobb a helyzet. Bár a játéknak még nem értem teljesen a végére, dacára annak, hogy elhatároztam, felfedezem egész Norvégiát, Anglia négy királyságát, no meg Asgardot (és majd a Season Pass hozta új területeket, ha egyszer megjelennek), összeszedem minden rejtett kincsét, és kipipálom a térképszerte található mellékküldetéseket, ez valószínűleg nem is fog még egyhamar bekövetkezni – ha már a tesztről épphogy, de lekéstünk. Mondhatnám, kiplatinázom, de mivel PC-n játszok, illetve a játékhoz tartozó achievmentek is elég földhözragadtak, így a kimaxolás lehet a legtalálóbb. Jelenleg kerek 50 órát sikerült belepakolnom a játékba, és ugyan megvannak a maga negatívumai – kezdve a kihívásmentességtől az eddig nem túl letaglózó történeten át egészen a kisebb-nagyobb bugokig –, a Valhalla, mint nyílt világú szerepjáték méltán vált ékes darabjává a műfajnak, és egyben az Assassin’s Creed szériának is, még ha túl sok köze nincs is már ahhoz, amit egykor képviselt.

Marvel’s Spider-Man: Miles Morales

blank

És igen! A 2018-as Marvel’s Spider-Man idén megjelent spin-offja határozottan az a játék, amin nehéz fogást találni. Miles Morales önálló kalandjának legnagyobb negatívuma talán az, hogy túlzottan rövid, ugyanis csak a főtörténetre koncentrálva normál nehézségi fokozaton 6 óra alatt is kipörgethető (nekem legalábbis ennyi volt), igaz, ha a mellékessel is foglalkozunk, akkor ez a játékidő ennek többszörösére is kitolható. Világmegváltó dolgokra persze nem érdemes számítani, ahogyan semelyik másik Marvel-féle képregényes cucctól, aki viszont szereti a kilencedik művészeti ág szuperhőseit, azoknak kötelező darab a Miles Morales alcímet viselő pókemberes játék.

Érdekesség, hogy a Miles Morales-t eredetileg a next-gen Marvel’s Spider-Man DLC-jének szánták, de végül önálló játékká nőtte ki magát, szóval érhető a csekélyke tartalom. Viszont mellette szóljon, hogy a kizárólag PlayStation 5-re megjelent Ultimate Edition kiadás tartalmazza a 2018-as hálószövő-kaland ráncfelvarrott változatát is (az jóval több játékórát ígér), és csak kemény 20 dollárral kóstol többet, mint az alapkiadás, szóval ha valakinek kimaradt, esetleg sikerült rátennie a mancsát egy újgenerációs Sony masinára, akkor mindenképpen arra érdemes lecsapni a PlayStation Store-ban.


Ha tetszett a cikk, további hírekért, érdekességekért kövess minket a Facebookon!









Kattints a kommenteléshez

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Felkapottak