Az angol írónő, J.K. Rowling tintája nyomán fogant mágikus világ kétségkívül hosszú utat járt be 1997-es bemutatkozása óta. Akkor jelent meg ugyanis a Harry Potter és a bölcsek köve, az azóta branddé vált Harry Potter-széria nyitódarabja, melyet aztán hat folytatás, nyolc felvonásnyi mozgóképes feldolgozás, valamint megszámlálhatatlan merchandise követett LEGO, puzzle, játékfigurák és miegymás formájában. Sőt, még egy célzatosan színpadra írt történet is készült Harry Potter és az elátkozott gyermek címen, aminek szövegkönyve a bemutatást követve a könyvesboltok polcaira is felkerült.
Na és ott a videójátékos front is, melyet ugyancsak nem tudott elkerülni a Harry Potter világa; a különféle platformokra több tucatnyi varázslós játék született az idő során, ám terjengős felhozatal ide vagy oda, kiemelkedőt így sem igazán sikerült alkotni. A legnagyobb bravúr is a Traveller’s Tales nevéhez köthető, akiknek a LEGO Harry Potter játékokat köszönhetjük.
Ezen igyekezett változtatni újabban az Avalanche Software, akik kevés tapasztalatuk ellenére sem voltak restek belevetni magukat a fejlesztés rengetegébe, hogy a megfelelő hozzávalókat egybegyúrva elkészítsék a valaha volt lekomplexebb Harry Potteres kalandot Hogwarts Legacy címen – csak éppenséggel Harry Potter nélkül. És hogy a stúdiónak sikerült-e a célig juttatni az elképzelést? Mindenki nyugodjon le… olvasószemüvegeket fel!
Zsupsz-kulccsal bele a közepébe
A Hogwarts Legacy története az 1890-es években veszi fel a fonalat, tehát jóval a Harry Potter eseményei előtt, aminek középpontjában egy olyan általunk kreált boszorkány vagy varázsló áll, aki – amolyan – vén diákként épp megkezdeni készül tanulóéveit a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Mivel főhősünk – ritka adottságainak köszönhetően – nem számít zöldfülű mágiahasználónak, rögtön ötödévesként ugorhat fejest a tanokba. Nem túl nagy spoiler, mivel nagyjából a játék tizedik percében kiderül: karakterünk kapcsolatban áll egy rég elfeledett mágiatípussal, az Ősi mágiával, ami által olyan dolgokat képes látni és érzékelni, melyeket még a legnagyobb erőkkel bíró boszorkányok és varázslók sem.
Ennek a rejtélyes erőnek a felfedezésében van segítségére a Roxfort egyik professzora, EleazarFig, aki már jóval azelőtt magára vette a mentor szerepét, mielőtt a fiatal az iskolába érkezne. De nem a professzor az egyetlen, akit foglalkoztat az Ősi mágia kérdése. A szakadár koboldmágus, Ranrok is nagy érdeklődést tanúsít iránta, aki nem pusztán hatalomvágyból kívánja közelebbről is megismerni az elhomályosult misztikumot, hanem hogy elejét vegye a diszkriminációnak, melyben a varázstársadalom népét részesíti. Ranrok célja eléréséhez szövetségre lép a Victor Rookwood vezette sötét varázslókkal, hogy frakcióikat egyesítve szítsák a kibontakozó lázadás tüzét.
A történetről ennél többet nem érdemes elárulni, de aki valamiféle világmegváltó, esetleg fordulatoktól terhes kalandra számít, az csalódni fog. A Hogwarts Legacy 30-40 órás főtörténetével mindössze egy varázslatos utazást kínál, ami lépten-nyomon a Harry Potter könyvekből -és filmekből ismert helyszíneket, illetve – pozitív értelemben vett – déjá vut keltő mozzanatokat sorakoztatja egymás mellé.
Miután alaposan személyre szabtuk karakterünk külsejét, kiválasztottuk nemét és hangszínét, nyomban egy ilyen déja vuba csöppenünk a tutorial szekvencia révén, mielőtt a Roxfortba érkezve a Teszlek süveg eldöntené, melyik ház zászlaja alatt kezdjük meg tanulmányainkat. Persze ha nincs ínyünkre a süveg határozata, lehetőség van tetszésünk szerint módosítani rajta, de hogy végül melyiket választva vetjük bele magunkat a Hogwarts Legacy világába, lényegében teljesen mindegy. A lakrészt és néhány dialógust leszámítva egyetlen küldetésnyi eltérés van, minek mellesleg a végkimenetele is ugyanaz, csupán a kontextus más. Például ha mardekárosként járjuk az iskola folyosóit, a Black família házimanójába botlunk, aki által egy barlang feltárásában kell részt vállalnunk; ha pedig a Hugrabug színeiben tetszelgünk, az Azkabanban járunk el egy rejtélyes gyilkossági ügy felgöngyölítéséhez – de ne szaladjunk ennyire előre.
A diáktalárt felöltve azonnal megnyitja előttünk kapuit a Roxfort, ahol a játékmenet első 5-6 órájának zömét töltjük, a nagybetűs Potter hangulat pedig szinte belemászik arcunkba. A folyosókon tanulók és szellemek hadai flangálnak fel-alá, a falakat mozgó festmények borítják; a klubhelységekben pofás varázslatokat durrogtatnak társaink, mi több, a vécékbe belesve akár még sunyi bájitalfőzésnek is szemtanúi lehetünk – csak hogy néhányat említsünk. És ezeknek fúziója még azokat is könnyűszerrel képes magával ragadni, akik nem különösebben rajonganak a Rowling teremtette világért.
Öt pont a Griffendélnek
A betanulási szakaszban egy hétköznapi roxforti diák életét éljük: órákra járunk; a bájitalfőzés fortélyait silabizáljuk, növényekkel ismerkedünk, na meg persze betekintést nyerünk a mágus-diák lét kulisszái mögé. Mindezt ráadásul egyértelmű Harry Potter-filmes referenciákkal és easter eggekkel körítve, legyen az dialógusba csempészett utalás, vagy akár egy ismerős kameraállás.
Ugyanakkor a Hogwarts Legacy nem fedi fel minden lapját a kezdeti órákban, csak apróbb morzsákat hint elénk tartalmi felhozatalából, a többit szépen sorban adagolja a történet előrehaladtával. És ezt az ütemet ráadásul olyan jól képes tartani, hogy a tíz, tizenöt, de még a húszadik játékórában is kapunk valami újszerűt, úgymint a varázsseprűvel való közlekedés, a mágikus lények szelídítésének lehetősége, vagy egy saját, minden ízében személyre szabható placc a Szükség szobájában; amit kedvünk szerint rendezhetünk be italfőző üstökkel, ültetésre alkalmas felületekkel és Holdkő-finomítóval. Míg az előbbi elemek értelemszerűen a bájitalfőzést és a növények termesztését segítik (amikkel a korábban említett órákon ismerkedtünk össze), az utóbbi az építéshez szükséges alapanyagot fedi. Ezt ugyan a vidékeket járva is farmolhatjuk, esetleg megvásárolhatjuk az utunkat szegélyező árusoktól, a legbiztosabb mód mégis, ha saját magunk állítjuk elő.
Az építésen túl természetesen a kotyvasztásnak és botanikának is hathatós szerep jut; egyes növények az italok alapanyagaiként szolgálnak, mások pedig (mint például a sikítozó mandragóra, vagy a harapó káposzta) a harcokban vethetőek be. Ezzel szemben az elfogyasztott italok által tölthetjük fel életerőnket, vonhatunk pajzsot magunkra és erősíthetünk rá támadóértékeinkre, merthogy bizony nem kevés csetepatéba kényszerülünk bele a játékmenet során.
A Hogwarts Legacy harcrendszeréhez a ma kor akciójátékaira jellemző, dodgeolós-perryzős mechanikát keverték össze a klasszikus RPG-s vonallal: azaz rendelkezésre álló skilleket (varázslatokat) lövöldözünk a megfelelő kombinációkban, miközben ellenfeleink ritmusát felvéve táncikálunk ide-oda, kifejezetten látványos és szórakoztató megvalósításban. Na nem valami soulsborne-szerű hardcore orgiát kell elképzelni, az Avalanche ügyelt rá, hogy az összezördülések közepette véletlenül sem kelljen vért izzadnia a játékosnak a területeken való továbbjutáshoz. Persze követelmény az odafigyelés, főleg skillek terén, tudniillik nem mindegy, hogyan helyezzük ki őket szabad slotjainkba.
Ezekből kezdetben négy érhető el, de ahogy egyre szélesebbre nyúlnak varázs-ismereteink, úgy válik körmönfontabbá logisztikázásuk is; amint adódik a lehetőség, érdemes elsők közt megtoldani varázslataink tárát további négy, esetleg nyolc helynyivel. És bár a kiegészítést követve is csak négyet tűzhetünk ki a képernyőnkre, mindössze egyetlen gombnyomás árán, szabadon váltogathatunk a variánsok közt. Maguknak a harcoknak kicsit okozhat némi kellemetlenebb szájízt, hogy sem a skillek, sem életcsíkunk nem esik bele látószögünkbe, emiatt pedig nem árt belevésni memóriánkba, a varázslatokat pontosan melyik slot, melyik gombjához rendeltük. Egy-egy nagyobb intenzitású összecsapás során ugyanis pont azon a jobb sarokba való lepillantáson múlhat, bekapunk-e egy felesleges találatot.
Mindezek mellett helyet kapott a játékban egy lopakodós mechanika is, ami kezdetleges formájában szinte teljesen haszontalan, slotfoglaló varázslatként van jelen, amit a kötelező stealth küldetéseken és a kizárólag láthatatlan módban nyitható ládákon kívül aligha fog bárki jó szívvel hasznosítani. A petrificus totalus (dermesztés) elsajátítását követve viszont lehetőség nyílik csendesen eltenni láb alól ellenfeleinket. Kötelezni természetesen senkit nem fog a játék rá; már csak azért sem, mert a stúdió kihívás terén sem pakolta magasra azt a bizonyos lécet. Nem kell különösebben megerőltetni magunkat a varázslat-lődözések során, függetlenül attól, hogy normál vagy nehéz fokozaton vágtunk-e neki utazásunknak.
Értelemszerűen ahhoz, hogy mindebbe beleízleljünk, túl kell jutni a sekélyesebbnek tűnő játékórákon, és ahogy egyre inkább eltávolodunk a Roxfort falaitól, úgy pörögnek fel körülöttünk az események.
Itt: Roxfort és környéke
A térkép teljes egésze az Észak-Ford mocsarától a délnyugati Clagmar-partig terjed, 7,65 négyzetkilométeren terülő karámjába fogva olyan helyszíneket, mint Roxmorts (ahová a Roxfort Expressz is érkezik a hírhedt londoni 9 és 3/4-ik vágányáról), vagy a Tiltott rengeteg.
Roxmorts leginkább a kereskedők játszótere, kezdve a varázsseprűstől a fodrászon és italáruson át, egészen a pálcás Olivanderig, akiknél elkölthetjük összekapirgált galleonjainkat; valamint számos mellékküldetést is innen indíthatunk, melyek alaposan képesek belevetni minket a dolgok sűrűjébe.
Ezen a téren az Avalanche szerencsére nem túlzott azzal, hogy játékuk száznál is több side questet kínál, méghozzá a lehető legváltozatosabb módokon. A klasszikus szedj össze tíz virágot típusútól a történetorientáltig mindenfélébe belebotolhatunk; mellékesen külön dicséretes, hogy milyenségüket a küldetéslistázó is jelöli. Így ha valaki például csak azokat szeretné teljesíteni, melyek új varázslatokkal jutalmaznak, nem kell tippek-trükköket és guideokat bújnia a neten, játékon belül is kikristályosodik, mire érdemes rárepülni.
Például a tanórák java is egyfajta opcionális mellékküldetésként vannak számon tartva, melyeken a skillek többségét sajátíthatjuk el: a tanár leadja az anyagot, ránk oszt egy házit, amit teljesítve megtanítja nekünk a bűvös pálcamozdulatot egy kurzorirányítós minijáték keretében.
Ezekből összesen húszonhat hussantásra való került a Hogwarts Legacybe, lehet azonban spékelni, illetve erősíteni a megkaparintott darabokat. Az előbbi a szintlépések révén adódik, amik után talentpontot kapunk, hogy egy közel félszáz opciót kínáló képességfán oszthassuk el. Itt van lehetőségünk például feljebb tunningolni Levioso (lebegtetés) képességünket, ami fejlesztett változatában már nem egyetlen ellenfelet képes felemelni, hanem mindegyiket, akik egy bizonyos hatókörzeten belül téblábolnak.
Ezzel ellentétben erősítésük már kicsivel macerásabb prodecúra fényében áll. Legelső komponenseként meg kell szereznünk az adott készség vagy képesség fokozásához szükséges itemeket, amiket ládákban és ellenfeleknél találunk egész térképszerte. Ha ez megvan, állítani szükségeltetik egy elbájolt szövőszéket a Szükség szobájában, amit üzembe helyezve már gyurmázhatjuk is bele a fejlesztést felszerelésünkbe. Ugyanakkor a szövőszék nem csak az itemek beszerelésére jó. A szerkezet által tudjuk feljebb tornázni gearjeink statisztikáit is; csupán a lehető legkülönfélébb mágikus lényeket kell megszelídítenünk hozzá. A gondozásunkba került kedvenceket etetnünk és csutakolnunk kell bizonyos időközönként, hogy – fajtól függően – szőrt, tollat vagy szarvat hullajtsanak; felhasználásukkal tudunk plusz pontokat hozzáadni támadó és védelmi értékeinkhez.
Túl sokat nem érdemes bíbelődni viszont a játékelemmel: úton-útfélen belebotlunk egy vadiúj süvegbe vagy talárba, a loot rendszerre pedig abszolút nem lehet panasz. Mindig akkor röppen be inventorynkba egy használható darab, mikor a régi éppen avulni kezd. Ezáltal rengeteg nevetségesnek ható göncöt is kénytelenek leszünk magunkra aggatni, melyek a legkevésbé sem egy ambíciózus boszorkány vagy varázsló képét kölcsönzik. Szerencsére ez a fejlesztőknek is időben feltűnt, és már a játék megjelenéséig belecsempészték annak lehetőségét, hogy ízlésünknek megfelelően változtathassuk outfitjeink külcsínét.
A loot rendszer működőképességéhez persze nagyban hozzájárul az is, hogy a játék nem időhúzós grind megoldásokkal operál, mint mai műfajtársainak többsége. A világ folyamatosan felfedezésre invitál minket; teljesíthetünk Merlin próbákat, amik által inventorynk bővíthető; kincsekre vadászhatunk rajzolt térképeket olvasva, barlangokat és ősi mágiahelyeket fedezhetünk fel; battle arénákban mérettethetjük meg tudásunk, vagy éppen döntögethetjük a XIX-ik század legjobb seprűlovasainak rekordját. Sajnos kviddics egyáltalán nem került a játékba, aminek hiányát azzal magyarázta meg a sztori, hogy Black igazgató tiltólistára tette a sport ezen fajtáját.
De bármire is szánjuk el magunk, az izgalmat a Hogwarts Legacy az első órájától az utolsóig képes fenntartani, ami viszont kissé foghíjasra sikeredett, az az ellenfeleket érinti. Annak tükrében, hogy egy teremtményekben gazdag univerzumról van szó, nagyon kevés ellenféltípussal találkozhatunk, akiknek ráadásul szintezését sem sikerült túlzottan jól eltalálnia az Avalanchenek. Például a sötét varázslók esetében annyi szemmel látható különbség van a gyengébb és táposabb típus közt, hogy míg egyik egy mezei pálcaforgató, a másik egy animágus, aki egyszer sztenderd cimboráihoz hasonlóan eregeti felénk varázslatait, másszor farkassá változva veti ránk magát.
Aparecium
Ennyiben azonban közel sem merül ki a negatívumok listája. Ugyanitt említhetjük még a karaktereket is, akik kivétel nélkül lelketlen figura képét festik; ezalól pedig egyetlen fontosabb mellékszereplő, de még main karakterünk sem képez kivételt. Tényleges személyiségjegyeknek vagy motivációknak halovány nyoma sincs, sőt, egyes szereplők, mintha nem is egy boszorkány -és varázslóképző iskola, sokkal inkább egy pszichiátriai intézet leszedált lakói lennének.
Ami a látványt illeti; ha két szóval kellene jellemezni, akkor a nem szép lenne az. Nem azt mondjuk, hogy a Hogwarts Legacy csúnya lenne, inkább bájosnak mondanánk a maga pasztellesen meseszerű vizuálját, az Unreal Engine 4.27.2-es verzióján azonban határozottan tetten érhető kora. Hogy a fejlesztési procedúrához miért egy ilyen évülőben lévő grafikus enginet választottak a készítők, az jó kérdés, mindenesetre biztosan nem az optimalizálhatóság volt a legfőbb szempont. Mi egy ASUS TUF gaming laptopon, valamint Xbox Series S-en veselkedtünk neki a varázsvilágnak, melyek közül az előbbin a fix 60 képkocka per másodpercenkénti sebességet próbáltuk kicsikarni a játékból magas beállítások mellett, sajnos sikertelenül. Az fps szám ide-oda inog 42-60 között, függetlenül az egy térben való renderelnivaló mértékétől, ezt pedig még a grafikai beállításokkal játszadozva sem sikerült orvosolni. A Microsoft gyengébb jelengenerációs konzolján szerencsére kicsivel barátibb a helyzet…
Series S-en, ahogy a legtöbb cím esetében, itt is a Fidelity és Performance mód között váltogathatunk. Ha a teljesítményt helyezzük előtérbe, a játék fix 60 FPS-sel száguld, cserébe az elénk táruló látvány közel sem nevezhető szépnek. A textúrák drasztikusan mosódottak és éltelenek, legyen szó a környezetről, a tereptárgyakról, vagy a karakterekről, a tükröződések és fényhatások minimalizáltak.
A Fidelity mód használatával viszont látványos javulás érhető el, amit kiválasztva ugyancsak nem lesz a grafikai megjelenítés álleejtős, de nagyobb textúrákkal dolgozik, a fényhatások, az effektek és tükröződések pedig mind szemmel láthatóvá válnak – ráadásul a ray-tracing is ebben a módban érhető el. De kompromisszum gyanánt kénytelenek vagyunk beérni a 30 FPS-es korláttal, ami sokaknak zavaró lehet.
Kisebb bugok és anomáliák csak elvétve találhatóak a kiskonzolos verzióban, többek közt villódzó textúrák, vagy „moonwalkolva” (léptek nélkül csúszva) közlekedő NPC-k formájában.
Irányítás szempontjából klasszikus kontrolleres irányítással kell számolni, ami mindenkinek rutinszerűen fog menni, aki életében legalább egyszer fogott a kezében bármilyen vezérlőt. Talán a slotok közötti váltás, ami picit macerásabb, ehhez a jobb ravaszt lenyomva tartva a D-pad iránygombjainak valamelyikét kell megnyomnunk. Egy harc közepette ez okozhat némi fejtörést kezdetben, de abszolút nem megszokhatatlan.
Konzolos teszt: Árvai Dávid
A PC-s verzió esetében kétszer futottunk bele kirívóbb bakiba: az egyik egy beragadt küldetés volt, ahol legyőzött ellenfeleink halál helyett beszobroztak, a küldetés pedig nem ment tovább; illetve egy gyorsutazás megejtését követve sikeresen kizuhantunk a térképről.
Ezeket leszámítva csak apróbb dolgokkal lehet találkozni, úgymint egy-egy kinyithatatlan / felszedhetetlen loot, vagy egyes ruhadarabok fizikai gliccsei, amik néha a lehető leggroteszkebb módon hajlamosak megcsavarodni.
Természetesen ezek mind javítható hibák, abból kiindulva pedig, mennyivel rosszabb állapotban megjelent játékokat is gatyába ráztak már patchekkel, valószínűleg ez a Hogwarts Legacy esetében sem lesz másként; csupán idő kérdése. Nem mellesleg már a modderek is megkezdték ténykedésüket, így több mint valószínű, rajongói oldalról is hasznos dologgal fog bővülni a program személyi számítógépeken, legyen az technikai vagy tartalmi töltetű.
Irányítás terén a szokásos soulsos-RPG-s téma játszik, magyarán célszerűbb inkább kontrollert használni, de aki ragaszkodik az egér-billentyűzet pároshoz, nem kizárt, beletúrni kényszerül az alap gombkiosztásba; nem minden manőver kivitelezése esik ugyanis kézre. Például az Ősi mágia elsütése alaphangon az X gombra, míg a dinamikus tereptárgyak hajigálása az Y-ra van kirakva. Ha van rá lehetőség, ezeket érdemes mondjuk az egér extra gombjaihoz rendelni, ha nem akarunk ujj-trükköket véghezvinni hadakozásaink során.
Tehát
A látvány -és játékmenetbeli hiányosságok ellenére a Hogwarts Legacy amellett, hogy a valaha készült legjobb Harry Potter-játék, az utóbbi évek egyik legkiválóbb RPG-je is a Horizon Zero Dawn óta, amivel nem kizárólagosan a varázslós franchise rajongóit célozták meg. Mindenki megtalálhatja benne szórakozását, aki szereti a minőségi tartalommal teletömött nyílt világokat; a fantasy műfajt, vagy csak úgy nagy általánosságban a jó videójátékokat. Aki viszont egy lebilincselő történetre van kiéhezve, annak igényét nem ezen IP fogja kiszolgálni; a Hogwarts Legacy története bár jó, mindennemű grandiózusságtól mentes, ennek hiányát pedig leginkább az erős atmoszféra és az izgalmas játékmenet kompenzálja.
Érdekesség, hogy a játék hivatalos formában nem kapott magyar feliratot, a Magyarítások Portál erői azonban már nagyban ügyeskednek a PC-s verzió rajongói lokalizációján. A munkafolyamat gőzerővel zajlik, de aki esetleg nem bírná kivárni, hogy a fordítók a végére érjenek, annak lehetősége van DeepL által megmunkált honosítást pakolni a játék alá. Mi kipróbáltuk, érthető, mégis aki nem áll hadilábon az angol, esetleg az alapjáraton elérhető nyelvek valamelyikével, javasolt inkább hanyagolni.
A Hogwarts Legacy 2023. február 10-én jelent meg PC-re, PlayStation 5-re, illetve Xbox Series X/S-re, április folyamán érkezik a leköszönő konzolgeneráció tagjaira, avagy PlayStation 4-re és Xbox One-ra, kicsivel később pedig a Nintendo konzolján is tiszteletét teszi.
Ha tetszett a kritika, további tartalomért kövess minket a Facebookon!
